SZÍNPADI JELENETEK, PRÓZÁK

Hajléktalanok karácsonya

JELENET

SZEREPLŐK: Nő, férfi, nagymama, 4 hajléktalan/

Szin: jobbról jönnek be: Nő, férfi, nagymama, /veszekednek/

Nagymama: Takarodj innen, ez a ház már nem a tiéd, sem a ruhád, de még a

gyereked sem.

Mindenedet elvesztettél, nem veszem semmi hasznodat. Ide soha többet be ne tedd a lábadat!

Nő: De hova menjek, ilyen hidegben és karácsonykor, kérlek, engedjétek meg, hogy legalább még ma éjjel maradhassak, nem követtem el semmi rosszat.

Férfi: / vállon ragadja a feleségét és rázza/ Mit nem akarsz megérteni, takarodj innen, nem keresel egy fillért sem, ingyen élő vagy!

Nő: De, csak egy hete nem dolgozom, eddig én kerestem a pénzt, nem tehetek róla, hogy már nincs munkám. Kérlek benneteket, ma Karácsony van.

Nagymama: /nevetve/ Karácsony van, hát aztán, az is olyan nap, mint a másik, tünés!

Nő: / kicsit kihúzva magát/ De ez a ház az enyém, meg a fiamé, miért nekem kell elmennem?

Férfi: Fogd már fel, hogy itt most már semmi sem a tiéd, vesztettél.

Nő: / sírva/ Akkor legalább a fiamat had vigyem magammal, ő az enyém, nem vehetitek el tőlem.

Nagymama: Te élhetetlen, aztán miből tartanád el, még azt sem engedem meg, hogy elköszönj tőle.

Férfi: Remélem, hogy oda fagysz az utcára, aztán többet semmi gondunk nem lesz veled.

Nő: / sírva, kiabálva/ Adjátok oda a fiamat! Fiam, kisfiam, gyere ki anyához! /zokog/

Nagymama, férfi: / összeölelkezve, nevetve, indulnak balra ki, majd egyszerre mondják/ Na, boldog karácsonyt, nyugodalmas jóéjszakát! / és tovább hallatszik a nevetésük./

Nő: /Zokog, majd leül egy székre/ Édes Istenem, ha vagy odafent az égben, nézz le rám, szánj meg. Elvették a gyermekemet, most mitévő legyek, nem lesz olyan hely, ahol befogadnak akár, csak egy éjszakára is.

/egyszer, csak vidám nevetést, beszélgetést hall, néz a hang irányában, ahol egy fény gyúl. Kicsit közelebb megy és nézi a négy szegény embert, akik nagyon vidáman vannak. Ettől még jobban elszomorodik és visszaül a székre és csendesen sírdogál./

I.személy: Ugye mondtam, hogy mégis, csak lesz karácsonyunk!

II.személy: Nem hittem, hogy vannak még rendes emberek és segítenek.

III. személy: Gyorsan hozzátok be a székeket, az asztalt is!

/ hozzák az asztalt és a székeket/

IV. személy: Aztán terítünk és lakmározunk!

/ közben az egyikük egy karácsonyi dalt dúdol, gyorsan rakják az ételt az asztalra, majd leülnek.

I.: Először imádkozzunk magunkban és aztán mondjunk asztali áldást.

/ nagy csend lesz, csak kintről hallatszik a nő zokogása./

III.: Ti is halljátok, valaki sír, Ilyen ünnepen nevetni kell, nem sírni, menjünk, nézzük meg, hogy ki az!

/ mind felállnak az asztaltól és mennek a hang irányába, mikor a nőhöz érnek, körbe állják és próbálják szóra bírni./

IV.: Mi történt veled, miért sírsz ilyen gyönyörű ünnepen, hisz ez a szeretet ünnepe, most örülni kell, ekkor született jézus!

Nő: Mit ér az nekem, elhagyott a hitem. Mindenemet elvesztettem, még a kisfiamat is. Nincs miért élnem sem, nem, hogy örülnöm.

II.: Hogy mondhatsz ilyet, ne káromold Istent, hitnek lenni kell a szívedben.

Nő: Nem a vagyonomért sírok, elvették a kisfiamat, földönfutó lettem és gyermektelen, elvesztem.

III.: Gyere velünk, megfagysz idekint, ülj asztalunkhoz, igaz szegényes, de szívesen látunk, bennünk jó barátokra lelsz.

/ a többiek egyszerre/

Igen, gyere velünk, szívesen látunk és segítünk is neked, hogy visszakaphasd a gyermekedet.

Nő: Ti nagyon jó emberek vagytok, köszönöm nektek, elfogadom segítségeteket, újra remény és hit költözött a szívembe, / az égre nézve / köszönöm Jézusom!

/ visszaindulnak az asztalhoz, behoznak még egy széket és leülnek, majd, megszólal a karácsonyi ének /

Asztali áldás:Édes Jézus légy vendégünk, álld meg amit adtál nékünk, ámen!

ZENE: Mennyből az angyal

/, addig falatoznak, az zene végén felállnak /

(egyenként lépnek előre, és úgy mondják, miközben nagyon halkan szól az Ave Maria)

I: Csak az lehet igazán gazdag, kinek szíve is az,

II: Csak az lehet igazán gazdag, ki a nincsből is ad!

III: Csak az lehet igazán gazdag, ki a lelkével szeret,

IV: Csak az lehet igazán gazdag, ki együtt örül veled!

Nő: Lelke és szíve, csak annak az embernek lehet igazán gazdag,

Ki a nyomorban, az embertelenségben is ember marad!

Vége

Sándor Kinga  2013

Hajléktalanok karácsonya (igaz történet)

Két nap múlva itt a karácsony és lázasan készülünk az átmeneti szállón, hogy szép műsort tudjunk előadni a lakóknak. Tizenhét szereplő, mindegyik különböző, nehéz sorsú ember, nehezen nyílnak meg, nagy erőfeszítés árán lehetett őket rábeszélni a szerepvállalásra. Ez a harmadik Karácsony, amit elvállaltam, hogy műsort készítek egy átmeneti szálló lakóinak, karitatív alapon. Nagy örömmel teszem, kihívás nekem. Szeretek az emberekkel foglalkozni. Már a kosztümös próbák folynak, mindenkinek tudtam szerezni, vagy varrtam jelmezt a szerepéhez. Olyan lázban égnek, mintha ezen múlna az életük, félnek, hogy nem tudják majd elmondani a verset, vagy a szerepüket. Egymást bíztatják,"... te jó vagy, nagyon jó, én meg nem tudok semmit". Hit, remény, kétség, ebből állnak a próbák. Természetesen egy ilyen ünnephez kell valamilyen ételnek is lenni. Sajnos több mint 200 embernek nem tudtam a főzést megoldani, sokba került volna az alapanyag, ezért úgy döntöttem, hogy süteményt sütünk. Tárogató család karácsonyfája 2014. 30 Volt is sok jelentkező, csak a sütemény receptet kellett nekik átadni, mi pedig beszereztük az alapanyagokat hozzá. Így jelmezben szépen összeállt a műsor, most már szinte olajozottan megy minden, pedig némelyik szereplő nem tud itt lenni minden próbán és egy másik helyettesíti. Én is izgulok: hogy megy a tánc, az ének és, hogy jól kezelik-e a gépet? Csak nehogy elrontsák a sorrendet! Szereztem világosítást is, az emberek ilyenkor adakozóbbak, ingyen kapjuk azt is és az férfi is ingyen jön, bíztat," jó lesz", pedig a forgatókönyvet csak most adtam neki oda. Itt a nagy nap! Már lent vagyunk a nagy teremben, ahol majd az előadás lesz, berendezzük székekkel, kimérjük a színpadot, hogy elég legyen a hely, a mozgástér. Minden szereplő itt toporog, pedig alig múlt három óra, este hét órakor kezdődik az előadás. Még egy próbát tartunk, nehogy valami baki közbe jöjjön, ez jó is meg nem is. Nyugtatgatom őket, de hiába, egyre idegesebbek, most már nem is attól félnek, hogy nem fogják tudni a szerepüket, hanem attól, hogy nem lesz rájuk kíváncsi senki. Hogy eltereljem a figyelmüket, megkérek mindenkit, újra leltározzuk le a jelmezeket, sorba vannak-e rakva, mindegyiküknek több szerepe is van, és gyorsan kell átöltözni. Tárogató család karácsonyfája 2014. 31 Aztán lassan hét óra, ki-kilesek az öltözőnk ajtaján, vajon vannak-e már a nézőtéren, mert eddig, alig lézengett valaki, nem is engedem a szereplőket az ajtóhoz, nehogy elszomorodjanak. De most tíz perccel hét óra előtt, tele a terem, százötven széket tettünk le és van, aki áll. · Most már megnézhetitek - kiáltok oda nekik! Ők pedig jönnek, tolonganak az ajtónál, nagyon örülnek, de meg is ijednek. Nekem is nagy kő esik le a szívemről, végig nézek a lelkes kis csapaton és imádkozom, nehogy megtorpanjanak az utolsó pillanatban. Már mindenki jelmezben, elől egy táncos pár, utána én a köszöntővel, majd, Mária és József a kisdeddel, aztán a három királyok. Lassan elsötétül a nézőtér, elcsendesedik, és ekkor megszólal a zene. Peregve követik egymást az események, a tánc ragyogóan sikerült, egy bécsi keringő, én is köszöntöttem a nézőket és a szereplőket, ettől a perctől, már teljesen ott lehetek velük, érzem, bíznak bennem. Jön, Mária, József és a három király, a három királyok zenéjére vonulnak fel, ebből alakul ki az élőkép, a királyok a zene végére letérdepelnek a kisded előtt, nagyon nagy taps! Aztán jönnek a versek, különböző történetek, vidámak, szomorúak, táncok, énekek. A szomorú jelenetnél nem csak az édesanya sír, kit kiüldöztek karácsony éjjelén az utcára és elvették a gyermekét, hanem a nézőtéren is fel-felhangzik egy zokogás, majd a történet végén, mikor a hajléktalanok hívják asztalukhoz a nincstelen édesanyát, szintén nagy taps. Tárogató család karácsonyfája 2014. 32 Úgy játszanak a szereplők, mintha mindig is ezt csinálták volna, mindenkit repít, sarkall a siker. A vidám jelenetben, az ottani életüket figurázzák ki, amit próbáltam úgy megírni, hogy az ott dolgozók se érezzék magukat sértve, egy kicsit gúnyolódó, csipkelődő. Aztán az utolsó vers, amibe megakad a versmondó, majd elnézést kér, és újra kezdi, sikerül, ő is nagy tapsot kap. Az utolsó előtti szám, egy tánc, a legyetek jók, ha tudtok zenéjére, Ilyen jól még soha sem sikerült, egyszerre lépett mindenki, pedig az összes szereplő fent volt a színpadon. Táncolva jönnek le, boldogok, és tapsra éhesek. Lassan elsötétül a nézőtér, és végezetül, megszólal egy gyönyörű zene- Andrea Bocceli előadásában Con te Patrio /veled/. Minden szereplő egy gyertyával vonul a színpadra, elől, Mária, József, a kisded és a három királyok, újra élőképet alkotva, majd tőlük jobbról, balról érkeznek egyesével a szereplők, utoljára én és a segítők. Ahogy végig nézek az arcokon, a vibráló gyertyafényben, csillognak a szemek a könnytől, van, akinek már végig folyik az arcán! Elhangzik az utolsó akkord is, újra fényárban úszik a nagy terem, elfújjuk a gyertyákat és pár másodpercig néma csend támad. Aztán a hatalmas taps, sokan felállnak, és úgy tapsolnak, alig győzünk hajlongani. Most a szálló igazgatónője mond köszönetet mindannyinknak, és azt hiszem, hogy vége, de még nincs, mert az egyik szereplő jön felém egy szál rózsával, a többiek meg kísérik. Ezt a rózsát én kapom, nagyon meghatódom, jól esik, hogy gondoltak rám, ez többet jelent, mint bármi más. Tárogató család karácsonyfája 2014. 33 Felállnak a nézők, és mindenki megy az asztalokhoz, amelyekre rengeteg sütemény, üdítő, ásványvíz, szörp van felhalmozva. Szól a zene, ma éjfélig szórakozhatnak az emberek, és látom, hogy sorban gratulálnak a szereplőknek. Szegények alig jutnak egy falat süteményhez, mert mindig megállítja őket valaki. Boldogok, hogy sikerült, és most valami olyat tettek, ami visszaadta az önbecsülésüket, erőt meríthetnek belőle. - Lassan szeretnék haza indulni, de nem tehetem, pedig nagyon fáradt vagyok, de jó látni ezt a boldogságot. Vajon fognak-e rá emlékezni évek múlva, vagy elfelejtik a hellyel együtt? Aztán lopva elindulok a kijárat felé, pedig még sokáig elnézném őket. Most úgy tűnik, hogy olyanok, mint az a kisgyermek, ki karácsonyra a titkon áhított ajándékot kapta.. Ez az ő ünnepük. Holnap visszajövök összeszedni saját holmimat. Erről azok a sorok jutnak eszembe, amelyet az egyik jelenetem végére írtam: "Csak az lehet igazán gazdag, kinek szíve is az, Csak az lehet igazán gazdag, ki a nincsből is ad. Csak az lehet igazán gazdag, ki a lelkével szeret, Csak az lehet igazán gazdag, ki együtt örül veled. Lelke és szíve, csak annak lehet igazán gazdag, Ki a nyomorban, az embertelenségben is Ember marad." (Sándor Kinga) *

Sándor Kinga

A kis tündérleány

Hol volt, hol nem volt, valahol egy kisleányka szobájában egy játék polc.

Ezen a polcon, csodálatosabbnál, csodálatosabb babák sorakoztak, gyönyörű ruhákban pompáztak.

A kislány nagy gondot fordított rájuk, minden nap új ruhába öltöztette őket, vagy ügyes kézzel, nagy szeretettel átalakította.

A sok baba között volt egy tündérkisasszony, úgy hívták, hogy Tündérke.

Csodálkozó, kék szemével nézett a világba, figyelte a körülötte történteket, és gyönyörködött a többi babába.

Minden nap, mikor éjfélt ütött az óra, a babák életre keltek, és sétáltak, csacsogtak, dicsérték egymás ruháját, cipellőjét, haját.

Történt egyszer, hogy a kisleány véletlenül letörte Tündérke egyik szárnyát, amely olyan szerencsétlenül tört, hogy soha többé nem tudták meg javítani.

A kislány nagyon bánatos volt ez miatt, és ettől fogva még jobban szerette Tündérkét.

Minden este gyönyörűen megfésülte, és a legnagyobb gonddal öltöztette pompás ruhákba.

Éjfélkor meg is jelent Tündérke az összejövetelen épp úgy, mint mindig, de szinte senki sem vette észre, mintha ott sem lett volna.

Csak egy-két régi baba szólt hozzá, dicsérte meg, a többiek pedig, levegőnek nézték.

Ez így ment napokon, heteken át, és a kis Tündérke egyre szomorúbb lett, nagyon fájt neki, hogy a szárnya miatt így semmibe veszik.

Olyan is előfordult, hogy részt sem vett az éjszakai csacsogásban, csak hallgatta a többieket, senkinek sem hiányzott, legalább is akkor úgy gondolta.

Mindig behúzódott a polc sarkába, szemeit lecsukta, de a fülét nem tudta befogni, mindent hallott.

Hallotta, hogy csacsognak, kacagnak a többi babák, és egyre szomorúbb, egyre bánatosabb lett.

Már az sem érdekelte, hogy a kislány hogy fésüli, öltözteti, a tükörbe sem nézett többé.

Pedig ennyi babusgatásban a kislány részéről, egyetlen babának sem volt része.

Ez a mérhetetlen szomorúság, bánat, kezdett átcsapni haragba minden iránt, ami körül vette.

Haragudott a babákra, a világra, és főleg önmagára.

De kíváncsisága nem hagyta nyugodni, és néha, néha fél szemét kinyitva, nézte és mérgesen kritizálta magában a többi babát, pedig tudta, hogy nincs rá oka, hisz ők tényleg hibátlanok, és szépek.

Ahogy így duzzogott a polc sarkában, egyik éjjel oda ment hozzá az egyik baba, és meg kérdezte, hogy ő miért nem megy közéjük, mikor olyan szép, hogy ezt mindenkinek látnia kell.

Nem válaszolt, csak még jobban becsukta a szemét, és lebiggyesztette a meggyszínű, kicsi száját.

De a baba ezt nem vette rossz néven, hanem kellemes, csilingelő hangján el kezdett hozzá beszélni.

Elmondta, hogy mindig mennyire csodálta Tündérke szépségét, és mit nem adna egy szárnyért, nem is kellene neki kettő, egy is elég lenne.

Tündérke csak hallgatta, hallgatta, és mintha kezdett volna eltűnni a harag, a többiek iránt.

A baba, a végén meg jegyezte, hogy nem minden a külső szépség, hanem az a fontos, hogy milyen a lelke valakinek, milyen jó a szíve, és hogy önzetlenül tudjon szeretni.

Majd szép lassan megfordult, és elment, hogy elfoglalja a helyét a polcon, hisz már pirkadt.

Tündérkének a következő éjfélig volt sok ideje gondolkodni a hallottakon.

El is szégyellte magát, de nagyon.

Ha tudott volna, még sír is, de hát nappal ezt semmiképp sem lehetett.

Végre meg értette, nem az a fontos, hogy más milyennek látja, hanem az, hogy ő hogy érez, meg tett-e mindent azért, hogy szeressék, tiszteljék, elismerjék.

Nem a szépségét kell csodálni, hanem a jó tulajdonságát, az eszét.

És ha ezeket a jó tulajdonságokat nem is veszik észre, az nem jelenti azt, hogy ő egy értéktelen baba lenne.

Ez azoknak a babának a felületessége, akik csak a külleme miatt nézik értéktelennek.

Tündérke alig várta, hogy éjfélt üssön az óra, és ő is újra ott legyen a többi baba között.

Meg fogadta, hogy soha sem fogja magát kizárni a baba társaságból, és az sem baj, ha senki sem dicséri.

Most már tudta, és érezte, hogy csak saját magának köszönheti magányos óráit és a világ iránti haragját.

Ezen az éjszakán szép, kék szeme, újra csodálkozva nézett a világba, és meggypiros, kicsi szája, már ismét boldogan mosolygott.

Karácsonyi ajándékot kaptam az Úrtól!

Ez életem legszebb ajándéka és bocsássátok meg, hogy eldicsekedem vele.

Egy régi ismerőm keresett meg még december elején, Béresné Simon Eszter.

Nem csak a facebookról ismerjük egymást, hanem már nagyon régóta.

A lányomnak is volt tanárnője, kedveltem mindig nagyon, hisz kislány kora óta ismerem.

Azért keresett meg, hogy meg kérdezze, van-e karácsonyi versem.

Tudni illik, Ő Zala megyében, Bak község Katolikus templomában már évek óta szervezi az ünnepi előadásokat.

Nagy megtiszteltetés ért a részéről, mert az elküldött versemet bevette a műsorba, sőt, azzal kezdődött.

KARÁCSONY ÜNNEPÉN

Hóval fedett gyönyörű fák és hegyek,
Ablakomon szikrázó, hideg jég tengerek.
Kintről gyermek zsivaj, kacagás hallik,
De jön az est, s a fény sötétségbe hajlik.

Az utca kihalt, csak egy harang csendül,
Hisz, jön az ünnep, mindenki arra készül.
Duruzsolnak a kályhák, meleget ontva,
Gőzölög az ünnepi étel, illatot bontva.

De lám, valaki egyedül kóborol az utcán,
Fagyos mosoly, a könny áztatta arcán!
Néha, egy ablak alatt meg megáll mélán,
Aztán tovább megy, vánszorog némán.

Mint egy forró lehelet úgy fut át szívemen,
De jó lenne neki is, a melegben, idebenn.
Érzem, hogy szívemről olvadozni kezd a jég,
Melyet rá raktak a magányban töltött esték.

Most megáll ablakom előtt, ajtómat tárom,
Mint egy rangos vendéget őt úgy várom.
Az asztalomra még egy terítéket teszek,
Ezen az ünnepen én sem egyedül leszek.

Ünnepi hangulat, kontra, gyűlölet az adventi vásárban

2015.12.20. 21:49, Sándor Kinga

Ünnepi hangulat, kontra, gyűlölet az adventi vásárban

Minden évben kimegyünk egy este adventi vásárba, nem igazán vásárolni, hanem nézelődni, magáért a hangulatért.

Egy igazi, ünnepi kis forgatagban részt venni, nézni a fényeket, a tülekedést, érezni a karácsony hangulatát.

Persze, közben felfedezünk olyan standokat, ahol földijeinkkel futunk össze, vagy mint a Székely pavilon, ahol a régi paraszt kenyértől kezdve sok finomságot lehet kapni.

Szól a zene egy színpadról, ahonnan régi magyar nóta, csárdás és más cigányzene hallatszik.

Igazi vidám forgatag, érezni az ünnep közeledtét.

Mi is megállunk a félkör szélén, ahol már 200-250 ember áll és hallgatja a zenét.

Hiába is mond bárki, bármit, mert amit ott láttam, az megerősített abban, hogy aki magyarnak született, az, ha tagadná is, mégsem tudja letagadni a vérét.

Azt láttam, hogy a zenére mindenki mozog, ki a lábával, egész testével, vagy csak a fejével követi a csárdás ütemét.

Fiatal párok táncolnak, több fiatal lány egymással táncol a pattogó csárdás zenéjére.

Kisgyerekes anyukák, apukák, kézen fogva, vagy ölben, nyakban, de ropják a táncot, a csárdást.

Hát mi ez, ha nem annak a bizonytéka, hogy a magyar vérben benne van, a génjeink hordozzák a hova tartozásunkat, magyar mivoltunkat.

Csak kevesen képesek ezt megtagadni, aki nem lehetnek mások, mint lelki beteg emberek, kik nem találják helyüket már sehol, mert annyira szegényes az érzelmi világuk.

Itt is találkoztam egyel, egy korombeli nővel.

Már indultunk volna hazafelé, mikor a színpadról a következőt hallottam: most pedig tárogatón fog játszani Köves Zoltán.

Erre én rögtön lecövekeltem, mert minden gyönyöröm ez a hangszer, az egyedi, össze nem téveszthető hangja, más fúvós hangszerrel.

Ekkor egy nő állt meg mellettünk, rögtön feltűnt, hogy csak úgy süt a megvetés az arcáról, nem tudtam, hogy nekem, vagy a zenének szól-e.

Gondoltam, szólok hozzá, hisz egyedül volt abban a nagy tömegben, bár ne tettem volna, mert azóta is azon gondolkodom, hogy én vagy a zene váltotta-e ki belőle azt a gyűlöletet.

Ahogy felé fordultam és mosolyogva mondtam, hogy milyen jó a hangulat, a zene, na és a tárogatóról kezdtem volna ömlengeni, egy ocsmány grimaszt vágva rám nézett és mintha puskából lőtték volna ki, úgy elfutott.

Szó szerint futott, először megdöbbentem, aztán átadtam magam a tárogató, a zene hangjának, hogy élvezhessem minden pillanatát.

Hazafelé, az autóban beszélgettünk róla és valószínű, hogy örök rejtély marad ez a furcsa eset.

Mindennek ellenére, nagyon jól éreztük magunkat!

A csárdás csak nekünk, magyaroknak szól, mi érezzük az ütemét, hisz benne van a vérünkben!

Sándor Kinga

Karácsony az italboltban

2015.12.06. 20:55, Sándor Kinga

Karácsony az italboltban

Remélem, hogy senki sem botránkozik meg azon, hogy ilyen helyen tartottunk karácsonyt.

Tudni illik, több mint a fél életemet a vendéglátásban töltöttem, pultosként, szakácsként, vagy rendezvény szervezőként alapítványoknál, tehát mindig emberekkel foglalkoztam, hol így, hol úgy.

Így aztán a karácsony 24.-e ebben az évben is sok feladatot rótt rám, hisz du, 15 ó.-ig nyitva voltunk. És csak utána kezdődött otthon a karácsonyi készülődés, amit természetesen az előtte való napokban elő készítettem, vagy mikor a fiúk már akkorák voltak, akkor arra a fél napra ők álltak a pult mögött.

Amit most el szeretnék mesélni, az tíz évvel ezelőtt történt, amit az óta sem felejtettem el, csak úgy, mint a többit.

Abban az időben, egy kis falusi kocsmában dolgoztam, illetve béreltem és természetesen, az alkalmazotté lett a szabadnap.

Kicsi falú, de nagyon összetartó és sok törzsvendéggel töltöttem azt a napot, kikről szinte mindent tudtam, ők is rólam, hisz nagyon régóta ismertük egymást.

Tudtam, hogy sok közülük az idős egyedülálló, de volt közöttük középkorú is bőven.

Nálunk otthon az volt a szokás, hogy minden évben, egy olyan embert hívtunk meg a szentestére, aki különben egyedül töltötte volna a karácsonyt, de ez más ünnepre is vonatkozott, úgy, mint húsvét, búcsú, stb.

Sokat törtem a fejem azon, hogy miképpen tudnám nekik is ünneppé tenni ezt a napot.

A törzsvendégek között volt több fiatalember is, de Csaba volt az, ki minden kezdeményezésben benne volt, segített a rendezvényeken.

Őt kértem meg, hogy legyen a mikulás az nap délután. Ruhát az óvodánkból kértem el, szívesen adták, hisz ott is mindig valamit tevékenykedtem, pedig nem is volt már olyan kicsi gyermekem.

Már az ünnepek előtt 2 héttel volt egy kis karácsonyfánk a pulton és kint a teraszon egy nagy is, amit a kisgyerekek folyton jöttek megnézni, persze olyankor járt hozzá egy-egy szem szaloncukor is.

Összeírtam azoknak a törzsvendégek nevét, kik előreláthatólag magukban töltik majd a szentestét.

Tizenheten voltak, és neki álltam mindegyikükről egy csasszuskát írni, ami rájuk illett, kedveset, vicceset.

Aztán meghívtam őket délután 2 órára.

Csaba felvette a mikulás jelmezt, leterítettünk egy széket egy szép drapériával, megtömtük Csaba zsebeit sok cukorkával és így vártuk a vendégeket.

Természetesen sütit és italt is készítettem ki, ki mit szeretett inni, hisz tudtam, hogy ki, mit fogyaszt, meg behűtöttem pár üveg pezsgőt is, hogy a végén legyen mivel koccintanunk.

Nagyon pontosan megérkezett mindenki és elkezdődött az ünnepség.

Először elénekeltük a menyből az angyalt, majd mindenkinek énekelni kellett a télapó gyere már-t, hogy bejöjjön a mikulás!

Még most is elmosolygom magam, mert látom őket magam előtt, milyen hévvel mondták, fújták!

Aztán bejött Csaba a mikulás, elfoglalta a trónusát, én pedig mondtam egy kis vidám, ünnepi köszöntőt.

Kértem a vendégeket, hogy akinek a nevét mondom, az jöjjön oda a mikuláshoz, én ott álltam a háta mögött.

El kezdtem felolvasni a kis versikéket sorban mindenkinek, közben a mikulás cukrot is osztogatott a köszöntöttnek.

Azt hiszem, nem tudom úgy leírni, hogy mindenki láthassa lelki szemeivel, hogy mily ünnepélyesen milyen komolyan vették ezek az emberek.

Volt egy hatvan éves férfi közöttük, ki a végére elsírta magát és azt mondta, hogy húsz éve nem volt ilyen karácsonya.

De mondhatnám azt a nyolcvan éves Pista bácsit is, aki nagy komolyan állt a mikulás előtt és hallgatta, hogy mit írtam róla, majd még egyszer elolvastatta velem, aztán a kézfejével lassan végig törölte a szemét.

Az én szemem is homályos volt, csak úgy, mint most, mikor leírom ezeket a sorokat, gyönyörű emlék maradt nekem, hisz én is kaptam tőlük nagyon sokat, az öröm, a boldogság könnyeit.

Az ünnepség után, mindenkit meghívtam egy italra, ettük a süteményeket, jól éreztük magunkat.

Néha, néha oda jött valamelyikük hozzám, hogy olvasnám fel újra, amit írtam róla.

Akkor, elhatároztuk Csabával, hogy kinyomtatjuk és készítetünk egy keretet, amit felrakunk a kocsma falára, na meg a fényképeket is, amik akkor készültek.

Boldog voltam én is, ők is, hisz jó volt adni és jó volt kapni, szép volt ez a szentestei előzetes.

Délután négy órakor indultam haza, várt otthon a család és az, az egy vendég.

Ezen a napon, nekem kétszer volt karácsony szenteste!

Sándor Kinga

Az első Betlehem-építés

2015.11.17. 20:26, Sándor Kinga Ünnepi írások

Az első Betlehem építés

Úgy emlékszem, mintha most lett volna, pedig már eltelt tizennyolc év az óta.

Karácsonyra készülődtünk a gyermekeimmel, a kislányom lehetett, úgy tíz éves, a fiúk már felnőttek voltak.

Falun laktunk, és így ünnep előtt, mindenkinél már hetekkel előtte ki volt világítva ablak, kerítés, az udvaron a fenyőfa.

Nálunk, csak egy héttel előbb kezdődött az ünnepi készülődés, minden nap, tettem a díszítéshez valamit és így egyre szebb lett a házunk ablaka.

Általában, az utcára néző ablakra festettem téli tájat, girlandit készítettem az ablak köré, természetesen, jutott a nappali és az ebédlő ablakra is belőle. Majd a fény fűzér következett december 23-án, soha sem előbb.

Kislányom arcán láttam, hogy valami nagyon bántja, nem is akart annyira részt venni a készülődésben, mint máskor.

De eleinte hiába is kérdeztem, hogy mi a baj, nem volt hajlandó válaszolni, csak elkezdtek potyogni a könnyei, a nagy, szomorú szeméből.

Összenéztünk a fiúkkal, hogy vajon, most mi a probléma és melyikünknek fog megnyílni, később már hangosan zokogott.

Boldogtalan voltam, mert nem tudom kitalálni, hogy mi ennek a nagy keserűségnek az oka, de szerencsére, az idősebb testvérének később, mikor már kissé lecsillapodott, elmondta, hogy az a baj, nálunk csak az ablakok és az ajtó van díszítve, másnál még a kapu is és a fenyőfák is, csilingelnek, zenélnek.

Próbáltam vele megértetni, hogy a karácsony, nem attól ünnep, hogy minden tele legyen fény füzérrel, mindenféle karácsonyi dallamot játszó, villogó égőkkel.

De mindhiába volt, csak nem tudtuk megvigasztalni, pedig még az, az érv is előkerült, hogy már nem tudunk sehol sem venni ilyen csodadolgokat.

Ekkor, az ablakra esett a tekintetem, ahol egy kicsike Betlehem állt. Bevillant az agyamba, hogy mi lenne, ha Betlehemet készítenénk, nagyot, kint, a szabadba.

Ez azért jutott az eszembe, mert az udvarunkba letettek egy nagy szalma bálát, amit, először a sár miatt, majd később a hirtelen jött fagy miatt nem tudtuk hátra gurítani. Megmozdítani sem lehetett, ott csúfoskodott,belül, a kapu előtt.

Gondoltam, ebbe fogom felépíteni a Betlehemet, kivájom valahogy a belsejét és oda rakom bele a bábukat.

Ahogy elmondtam az ötletem, kicsi lányom arca rögtön felragyogott és már jött is, hogy segítsen.

Hátra mentünk a telekre, ott volt két nagy fűzfa bokor, abból vágtam le ágakat, jó sokat, mert kellettek a bábuknak.

Minden alaknak, összedrótoztam három ágat a tetején, ez volt az alap, három lábon álltak, így nem tudtak felborulni. Aztán jöttek a régi harisnyák, igaz, közé került az új fekete harisnyám is, mert kellett a szerecsen királynak.

A padláson volt egy régi paplan, azt lehoztam és a vatelint kiszedve belőle, megtömtem a harisnyákat, ez lett a fejük a figuráknak. Majd, szem, szájfestés és legvégül a felöltöztetésük következett.

Előszedtem mindenféle anyagot, meg régi ruhát és azzal vontam be őket, nem varrtam, csak rájuk terítettem és oda erősítettem.

Nagyon jól sikerültek, volt, Jézuska, Mária, József, a három király, egy pásztor lány, és bárányokat is készítettem, volt közöttük egy fekete is, mindnek piros szalag a nyakán. A fekete bárány, a fiam téli munkás melegítőjéből készült, mert jó bolyhos volt, így a szárát levágtam, a többit meg gyorsan eldugtam, hisz néha tűnnek el dolgok a háznál, de el is hagyhatta, nem?

Másnap akartam elkészíteni a szalmabálából az istállót, de lányom nem hagyott békén, úgy, hogy muszáj volt kimenni abba a mínusz tíz fokos hidegbe, este hat órakor.

Két kézzel vájtuk ki a bála belsejét, a lányom, majd oda fagyott, de csak nyűtte a szalmát minden zokszó nélkül.

Akik arra jártak, azokból pedig késő estig mindig sokan voltak, hisz, előttünk volt a buszmegálló, biztos azt hitték, hogy megháborodtunk.

Gondolom, érdekes látványt nyújtottunk aközben, amit a bálával műveltünk.

Nagy nehezen elkészült, elég nagy volt a belseje ahhoz, hogy Elférjen a kis Jézus, kinek a jászla, egy kettévágott, vastag fahasáb lett, Mária, József és a fejük felett egy angyal, kürttel.

Kívül, a három király, a pásztorlány és a bárányok.

A kemény, fagyott földbe, egy kétszázas szeggel lyukakat készítettem és így, minden alaknak, a három lába bele lett állítva. A ruhájuk a földig ért, ezért nem látszott, hogy miből készült.

Gyönyörű lett, de a lányomnak még ez sem volt elég, mert este, sötétben nem látszik.

Na, rendben van, gondoltam, akkor már legyen meg a világítás is. Egy hosszabbító, egy lámpáról leszerelt foglalat és már kész is volt a világítás, Betlehemben.

Viszont, ily módon nagy fényt adott, még sem volt az igazi. Ezért elővettem egy zománcos tésztaszűrőt, bevontam alufóliával és néhol helyen csillag mintázatot vágtam ki.

Most már tényleg teljes volt az összkép és nem kellett hozzá pénz, csak egy kis fantázia és Jézus születésének tisztelete, az ünnep szeretete.

Tudom, nem ebből áll ez a magasztos ünnep, de az ember a gyermekéért sok mindenre képes, csak azért, hogy lássa a kis arcán a boldogságot.

A következő napokban, rengeteg látogató volt a kapunk előtt, jöttek nézni a betlehemet.

Karácsony másnapján, meglepetés ért bennünket.

Délelőtt két férfi állt meg a házunk előtt, és ahogy kinéztem az ablakon, azt láttam, hogy a Plébános Úr, meg a polgármester Úr érkezett.

Azért jöttek, hogy Gellért atya, megáldja a Betlehemet, András pedig lefényképezze, amit az ünnepek után, feltett a falunk honlapjára.

Ennél nagyobb megtiszteltetést el sem tudtunk képzelni, főleg a kis lányom volt nagyon boldog, hogy azt áldotta meg a pap bácsi, amiből Ő is kivette a részét.

Estére nagy pelyhekben kezdett hullani a hó, lányom, óránként ment letakarítani róla a havat, hogy be ne lepje.

Nagyon sokáig nem bontottuk le, nem volt szívünk hozzá.

A következő években, a Betlehemépítés, már hagyománnyá vált nálunk, de egy sem sikerült olyan jól, mint az első, pedig sok mindennel kiegészítettük.

Kicsi lányom arca úgy ragyogott azon az estén, miközben a lilára fagyott kezeit melengette, ahogy azelőtt soha sem láttam.

Sándor Kinga