VERS MINDENKINEK

Viharmadár

Kecsesen ívelve, vad viharral szárnyal,

mint egy látomás, a magasba fölfelé.

Méretes szárnyai méltósággal

repítik a vihartól terhes fellegek fölé.

Aztán hirtelen irányt vált, nyílként szállva

a sötét, titokzatos horizont mélyére,

Dacol a viharos széllel, vele eggyé válva,

sebesen csap le a hullámok, tarajos vízére.

Harci rikoltása túl harsogja a morajló óceán,

hol csendes, hol háborgón, szóló vad dalát.

A holdfény ezüstösen csillan tollruháján,

tintahalak orgiája teríti, tengeri asztalát.

Majd visszarepül a titokzatos sötétségbe,

a messzi, kopár szirtek felé veszi útját.

Hangja elhal, tovatűnik a messzeségbe,

nyoma sincs, hogy az ég madara itt járt.

Éretted

Vad fájdalmak között hozott a világra,

te lettél életének édes gyümölcse, virága.

Meg járta a poklot, míg vajúdott veled,

Első, hangos sírásodra suttogta a neved.

Mikor először fektettek tejjel telt keblére,

szíve együtt dobbant a tiéd ütemére.

Féltőn, gyengéden vett ölelő két karjára,

Mikor először nyitottad szemed a világra.

Ő volt, ki átérezte minden fájdalmadat,

És veled örült, ha látta boldogságodat.

Ő volt, ki mindenért megbocsájtott,

Ki letörölt homlokodról minden ráncot.

Mond el néki, hogy mennyire szereted,

Addig mond el, amíg ezt megteheted.

Mert szeretve lenni nagy boldogság,

De szeretetet adni, az maga a világ!

Adj esélyt

Mikor a gyermeked szemébe nézel,

meg kérdezed-e, gondolatban tőle,

ugyan meddig élheted gyermekkorod,

vajon felnősz-e, és lesz-e öreg korod?

Most még gondtalanul kacag,

kicsi szívében nincsen harag.

De mi lesz holnap, ki tudja,

lesz-e néki jövője, múltja?

Lesz-e néki gyermeke, unokája,

lesz-e néki hite, lesz-e vallása?

Vagy eltapossák, esélyt sem adva,

bosszúból, hitéért legyilkolva.

Hogyan tudsz úgy szemébe nézni,

csöpp kis arcát, haját simogatni?

Miközben tudod, hogy tőle az esélyt 

te vetted el, 

szíved akkor mit felel?

Hogy tudod gondtalanul ölelni,

csacsogó beszédét hallgatni?

Édes kacagását hallja-e szíved,

amit ellepett már a gyűlölet?

Mert, hamar eljöhet az a pillanat,

mikor édes, csilingelő hangja 

már csak egy fájó emlék marad.

Hisz te döntöttél így, te, magad.

Többé nem ölel már át kicsi karja,

nem ad puszit, puha, rózsás ajka.

Nem simogatja orcád, nem becéz,

Isten felé nyúl már az a két kis kéz.

Sírjánál ne ereszkedj térdre, 

mert a te lelkeden szárad csöpp kis vére.

Egy szó kellett volna, csak egy nem,

de megtagadtad tőle, te esztelen.

Sándor Kinga

BÚCSÚZTATÓ

Miért lett rózsás orcád oly halovány,

Miért csukódott álomra két szemed?

Miért nem szólal többé ajkad lágyan,

Miért nem dobban többé a szíved?

Hát elmentél, elhagytad földi léted,

De tudd, nagyon szerettelek téged.

Űrt hagyott szívemben örök álmod,

Most búcsúzom, de odafent egyszer

Majd, újra rád találok.

Emléked szívemben nem hal meg,

Örökkön benne él,

Mint lelked, mely eztán is vigyáz rám,

És álmomban továbbra is mesél.

Nem simogathatom már szerető arcát,

Nem hallhatom többé kedves hangját,

Mert a néma ajak örökre összeért,

Nem kérdezheti többé, miért, miért!

Őszi tánc

Most még csak edzi zsibbadt tagjait,

A vidám, langyos, viháncoló széllel.

Nyitogatja a természet bűvös ajtait,

Eztán ő köszön be rajtuk minden reggel.

A teregetett ruhát most már ő szárogatja,

Dagasztja az illatos, kissé hűvös széllel.

Benéz minden zugba, erejét próbálgatja,

Játszik a költöző madarak seregével.

Tudja, hogy a nyár néha még visszaköszön,

Nem hagyja elűzni magát olyan könnyen,

Ezért kicsit játékosan pöccint rajta egyet,

Aztán vidáman, kacagva tova lebben.

Szürettől lesz hangos a dombvidék,

A szőlősorok között a puttony járja,

Dong a fürtökön a sok méh, és darázs,

Mindegyik már az édes mustot várja.

Üzeni, hogy nem sokára küldi a hűvös szelet,

Aztán, táncra kéri, a sárguló, piruló falevelet.

Ezt még vele, csak lassan, simogatón lejti,

Hintáztatja, szeretettel, puhán a földre ejti.

De telik az idő, egyre vadabb lesz tánca,

Már fütyül is néha a kéményekben járva.

Előkerül a kabát, zordabb lesz a reggel,

Szélkalapját lengetve, hűvös párát lehel.

Egyszer aztán vad táncba kezd, tombol,

Sötét, terhes fellegeket kergetve az égre.

Madarak puha fészkükre szállnak valahol,

A fák is mély, téli álomba merülnek végre.

Jaj, de megjött a hó, vége lett immár az ősznek,

Búcsút kell intenie a fekete, földszagú vetésnek.

Tudja, hogy nem dacolhat tovább a fagyos téllel,

Ezért dühösen tovaszáguld, az őszi, viharos széllel.

Sándor Kinga

Gödöllő 2018-08-28

Egyszer minden véget ér

Ahogy a napsugár és a csillag, a földre téved,

Ahogy elmúlik a tavasz, a nyár, az ősz, és a tél,

Úgy múlik el az élet is, de a természet újjá ébred,

És ezer színben pompázva, vidáman, tovább él.

A napkelte, és a napnyugta is követi egymást,

Az eső, a napsütés, és a táncolva tomboló szél,

Mely sokszor váratlanul tör a természetre,

Villámokkal szeretkezve, az érzelmek tengerén.

Amíg szeretettel telve, hangosan dobban a szív,

Amíg az ajak nem néma, hanem téged hív,

Amíg a kéz ölel, és simogat egy szerető arcot,

Addig vívja az ember éltében az örökös harcot.

A sok öröm, a könny, a mélabú, és nevetés,

A fagyos föld, a simogató napsugár, az ébredés.

De ha sötét felleg takar mindent, a nap sem kél,

Akkor jön az elmúlás, az örök álom, a rideg tél.

Mikor az alkony, ablakunkon bebocsájtást kér,

Mely szemünkre az örök, édes álmot hozza,

Ne félj az elmúlástól, egyszer minden véget ér,

A sors könyvében, így van ez megírva.

Sándor Kinga

Gödöllő 2018-08-26

Most búcsúzom én

Most búcsúzom én tőletek, mert félek, hogy

Nem tudok, ha már szemem örök álomra csukva.

Míg tiszta elmém, még ujjaim a billentyűket ütni tudja,

Addig búcsúzom én, míg szívemnek ép a húrja.

Szerettem volna mindig jó, és szeretve lenni,

De ki mondja meg, hogy lehet ezt véghezvinni.

Ahogy vannak éjszakák és vannak nappalok,

Úgy vannak jó és rossz napok

.

Még nem halni készülök, mikor-e sorokat írom,

Itt a földi létemben nagyon sok a dolgom.

De, hogy mi van odafent megírva, mi a sorsom,

Azt előre senki sem tudja, így én sem tudhatom.

Követ el az ember egy életen át sok hibát, de

Lásd meg a jót, s, a szépet is, amit néked ád.

Hamvaimnál, ne sírj, ne hullasd a könnyed,

Tudd, hogy odafent már nekem sokkal könnyebb.

Te most csak a jóra emlékezz és nékem megbocsáss,

Boldogan kacagva, szíveddel, jónak, vidámnak láss.

Hisz szerettél tán, ezért felejtsd el azt a sok hibát,

Odafent, lelkünkért, nap, mint nap, mondok egy imát.

Igen, elbúcsúzom, s mikor ezt odakint a szélben

Olvasod, tudod, hogy én már többé nem vagyok.

Lehet, hogy nem fog kísérni lélekharang utamon,

Ezért ajkaiddal, versben mondom el, búcsú dalom.

Nem kell kőbe vésni nevem, nem kell fakereszt,

Szórjátok hamvaim szét a muzsikáló szélben,

Kik, szerettetek. A mennybe szállt lelkemmel,

Szerető, vigyázó öleléssel mindig ott leszek.

S, ha néha hallani véled az égi kórust füledben,

S, ha kétkedsz, mert azt hiszed, hogy álmodod,

Jusson eszedbe, hogy én oda fent vagyok az égben,

S kérésemre, bátorítón, néked énekelnek az angyalok.

Sándor Kinga

LELKEMBEN

Miért fordítod rólam el szemed,

Miért némul el ajkad, ha kérdezek?

Tán ezt diktálja szíved és eszed,és

Úgy érzed, hogy ellened vétkezek?

Ne nyomj megvetéssel jobban a mélybe,

Karom segítségért nyújtom feléd!

Lelkem kapaszkodna lelkedbe,

Kérlek segíts, had ülhessek melléd!

Ha könny nélkül sír szívem és szemem,

Te mosolyogj és sírj értem, ott legbelül!

Ne lökd el beléd vetett törékeny hitem,

Hisz vihar után a szél is megszelídül!

S, ha mégis újra vissza löknél a mélybe,

Mert szíved kemény és megkövült;

Nincs harag ide bent a lelkembe,

Mert ismét láthattalak, s, szívem örült.

Sándor Kinga

Tavasz illata

Napsugárnak illatos, langy melege,

A simogató, fuvolázó, kósza szél,

Újra csendülő madár trilla, elegye,

Melyet a zord tél, némaságra ítél.

Kidugja fejét bátran a hóvirág,

A tavasz, surranó lépte nyomán.

Pattanó rügyek, fehérlő barka ág,

Sarjad a zöld fű március derekán.

Menekül a hideg, mogorva tél

Nagy léptekkel, de azért még

Öklét rázva, néha meg-megáll,

Erőtlenül a tavasszal szembe száll.

A nárcisz, s a sokszínű Ibolya,

Édes, mámorító, virágok illata.

A szomorúfűz is levelét bontja,

Hosszú ágait a szellő ringatja.

Majd a tavasz is tovaröppen,

Átadva helyét a forró nyárnak,

Döngicsélő méheknek, csobogó

Patakoknak, s a napsugárnak.

Sándor Kinga

ALTATÓ

Csitt, csitt, gyermekem aludjál,

Álmodban is nevess, kacagjál.

Álom felhő szárnyán utazzál.

Csitt, csitt, gyermekem aludjál.

Mosoly ül arcodra álmodban,

Mikor ringatlak karomban.

Tán angyalokkal álmodol,

Csitt, csitt, gyermekem aludjál.

Édesanyád karjaiban ringat,

Szép dalokat dúdolva altat.

Álomfelhőn ugrálj, kacagjál.

Csitt, csitt, gyermekem aludjál.

Sándor Kinga

TESTVÉREMNEK

Lásd, az évek gyorsan múlnak,

Szemeink fénye néha kifakulnak.

De mindig gondolj arra, hogy

Bár szemünk megkopott,

Lelkünkben minden szép emlék ott ragyog.

Múlhatnak az évek, hónapok, s napok,

Még jönnek sok szép feladatok.

Lehet testünk, szemünk öreg és fáradt,

De kellünk még testvérnek, anyának,

Szerető feleségnek, nagymamának.

S, ha szemünk már nem is lát távolra

Oly nagyon, s, ha lecsukódik álomra,

A lélek nézhet, vándorolhat bárhova.

Tőle szívünk nagyot dobbanva újra kél,

A múlt és jövő örökre benne él.

Sándor Kinga

ÜNNEP

Hogy mi az ünnep,

Szívedben kell, hogy érezd.

Ünnep lehet minden nap,

Ha szeretsz és szeretve vagy,

Szívedet nem kell, hogy kérdezd.

Nem kell hozzá különös alkalom,

Nem kell, hozzá csillogás, vagyon.

De kell sok érzelem, gazdag lélek,

Tárd ki szíved, s ne mond, hogy félek,

Szeretni nem lehet, kicsit, vagy nagyon,

Csak tiszta szívvel tedd, ez legyen

Minden nap tetteidben és ajkadon.

Mond ki és mutasd meg, mit érzel,

Tiszta lélekkel, simogató, segítő kézzel.

Kit szeretsz, tán messze van és távol,

Lélekben vele lehetsz, lehet Ő bárhol.

Ez az ünnep! S, azt soha se feledd!

Ünnepelni, csak az tud, ki tiszta szívvel,

Fenntartás nélkül, nagyon szeret.

Sándor Kinga

Téli álom

Álmomban egy kristály palotában jártam,

Jégcsapokból volt fala, és én csak álltam.

Körülöttem csend honolt hegyen és völgyön,

Minden hófehér, csillogó, a fán és a földön.

A természet betakarózott, az álmot hozta,

Vastag, hófehér paplanját állig magára húzta.

Ó te gyönyörű természet, magad vagy a csoda,

Tegnap ezerszínű voltál, nem állt itt jégpalota.

Néztem a némán hulló, kavargó pelyheket,

Fehéren csillogó, sok, sok apró, gyöngyöket.

A látomás szememből kicsalt egy könnyet,

Olyan szép ez a fehérség, mint egy ünnep.

Álmomból felébredve az ablakhoz mentem,

De a jégpalotának nyomát sehol sem leltem.

Fenyőfák ágait a hó, súlyával a földig nyomta,

Csoda volt ez is, mint álmomban a jégpalota.

Sándor Kinga

MINDENSZENTEK REGGELÉN

Mindenszentek reggelén, imára kulcsolom kezem,

Mindenszentek napján, imával ajkamon emlékezem.

Szeretett halottaim, kik odafent vagytok az égben,

Nem múlik el nap, hogy ne jutnátok az eszembe.

Sírok közt bandukolok, ismeretlen neveket olvasva,

Vajon kit takarnak -e nevek, kik vannak elhantolva.

Van e- családjuk, kik megemlékeznek ma róla,

Lesz -e ki sírjukhoz megy, jut-e rá egy szál rózsa.

Ki gyújt majd érettük gyertyát, ki visz virágot,

Vagy csupaszon marad majd sírhalmuk, mert

Már ők is odafenn vannak az égben vélük, így

Nem lesz senki sem, aki emlékezzen rájuk.

Kezemből elfogyott már a virág és a gyertya,

Mégis, sírjuknál megállok, fejfájukat simítva,

Hogy érezzék, az ismeretlen tisztelgő melegét,

Lelki üdvükért egy-egy rövid imát mondva.

Sándor Kinga

HOVA TŰNT

Hova tűnt, hogy sírva
Vígad a Magyar?
Maradt a sírva,
Nincs vigad​va, nincs Magyar? 

Lenne, ha akarnátok,
S nem a lelketek ápolnátok!
Hova tűnt a találékonyság,
Mindent megoldó képesség? 

Hova tűnt a rafináltság,
A mindent elsöprő merészség?
Hova tűnt a sok vívmányunk,
Mind, ami Magyar? 

Most ülve holdat ugatunk,
De, csak azt, amit felhő takar!
Rázd fel magad, ne csak sírjál,
Nem lesz aki megsajnál! 

Segíts magadon, s tán
Az Isten is megsegít!
Ha meg nem, hát istenem,
Akkor marad a magadon segíts! 

Állj fel, ne siránkozz,
Sírva vigadj, mulass!
Ne törjön nimbuszunk,
Mind az, ami Magyar! 

S, ha szól a Himnusz
Én még most is sírok,
Mert örülök, hogy
Magyar vagyok!

Sándor Kinga

ENGEDD EL KEZEMET

Engedd el kezemet, szólít az Úr engemet!

Húzd el a függönyt a napsugár elől, mely

Melegít, fénnyel megtölt itt legbelül.

Nem tudom, milyen hosszú lesz az út,

Nem tudom, hogy lelkem majd hova jut.

Elfáradtam, lelkem, testem meggyötört,

A földi élet nékem teher, nem gyönyör.

Utolsó sóhajom legyen, bocsánatkérésem,

Mosolyodból látom, megbocsájtasz nékem.

Szólít az Úr, kérlek, engedj el engemet!

Itt a földön már meggyóntam minden vétkem,

De az úr színe előtt is megteszem, ígérem!

Nem a haláltól félek, hisz az el nem kerül,

Hogy magadra maradsz, az fáj itt legbelül.

Az Úr szólít, kérlek, engedj el engemet!

Engedd el kezemet, szólít az úr engemet!

Ne tarts itt, hív az úr, mennem kell végleg,

Végtelennek tűnik utam, míg az égbe érek,

De Te, most, csak mosolyogj, kérve, kérlek!

Szólít az Úr! Mehetek, elengedték kezemet!

Sándor Kinga

Éjszakai gyöngyharmatok

Mikor este eljön az álom,
csukd le szemed, s hallga, mit
csobog egy kis-patak, mely kerted
átszelve boldogan, kacagva halad.

Körülötte százszorszép, s megannyi szép virág,
Mit lelkeddel látni vélsz, az egy új élet, új világ.
Gondozd kerted, ültess hozzá sok szép fát,
Hogy árnyékot vonjon, ne száradjon el a sok virág.

S ha reggel, mint mindig, bejárod kertedet,
Húz ki egy-egy gyomot, hogy tisztítsa lelkedet.
A nappali, fény, csak gyönyörködéssel töltsön el,
S ha jön az est, gyöngyharmattal, neki így felelj.

Köszönöm, hogy ennyi szépet adtál, s eztán is kaphatok,
Vigyázzatok kertemre, ó ti éjszakai gyöngyharmatok!
Míg kertem él, én is élhetek, s virágok közt sétálhatok,
Ti lelkemet éltető, parányi, éjszakai gyöngyharmatok!

Sándor Kinga

Álmodtam

Álmodtam egy szebb világot,

Hol a szél hárfán játszott,

Az ég madarai csicseregtek,

Vígan szólt az égi, madár ének.

A felhők vidáman fogócskáztak,

A nap sugarain hintázgattak.

A földön meleg volt, langy meleg,

A fák ágain pattogtak a buja rügyek.

A pázsit is zöldellt, közötte pipacs,

Száradt már a tavalyi rózsagubacs.

A természet ecsete festett színeket,

Békét, jó létet, a nap melege teremtett.

Sándor Kinga

Búcsúzik a nyár

A születés, és az elmúlás, mint

két szerelmes pár, kéz a kézben jár,

Holnap elköszön, búcsút int a nyár,

Még elmenőben, beköszön az ősznek,

Aztán búsan, átadja helyét a kissé

Langyosabb, simogató napsütésnek.

Megjelent az ökörnyál is a

A zöldellő fákon, réteken,

Érkezik az ősz, sárguló leveleken.

Most még a sok, kinyílt virág,

Nappal bódító illatukat ontják,

Jaj, de hideg lehelettel jönnek

A csillagos éjszakák.

A reggeli, melengető napsütésben

Próbálják bontani dermedt szirmaik,

Ám idővel feladják édes, illatos álmaik.

Tovatűnőben már az ezerszínű világ,

Lehullik a szirom, a sokszínű falevél,

Kissé meghal a természet,

Mert ősz után jön a fagyos tél.

Sándor Kinga

Csillagok közt

Ablakomon bekukucskálnak a

A csillagok, ezüstös sugarakat

Ontva. Onnan hunyorognak rám,

Hívogatón, engem szólítgatva.

Képzeletben fent vagyok közöttük,

A tejúton sétálva, nézem a többi

Csillagképet, melyek számomra egy

Ismeretlen, világot rejtegetnek.

Vajon én is csillag leszek majd egyszer,

Vagy tán már, van is egy csillagom?

Mely, ha egy napon lehull az égről,

Tőle szemem, örök álomra hunyom?

Meg fejteni lehetetlen, nem tudom,

Hogy melyik lehet az én csillagom,

Mely beragyog éjszaka a szobámba,

Mély titok fedi, ebbe az égi világba.

Jaj, de vége ennek a csodás képnek,

Az éjszaka egén, sötét felhők jönnek.

Süvít a szél, már a hold sem ballag,

Néha, kikandikál még, egy-egy csillag.

Aztán, eltűnik minden. Mély sötétség

Borul a rejtélyes, vakító csillag világra,

Vad tombolással lecsapott a mélység,

Istenem! Vigyázz, életem csillagára!

Sándor Kinga

Húsvét színei

Felöltözött már a természet,

Ezernyi színben pompázva,

Nyílik a tulipán, s az orgona virága.

Illatát viszi a langy szellő,

Hegyeken, völgyeken át,

Húsvétra készül a keresztény világ.

Visszatért közénk a megváltó,

Ünnepeljük hát feltámadását,

A természet csodás megújulását.

Ragyogj te gyönyörű természet,

Mutass még sok ezernyi csodát,

Hogy mi is érezhessük, az élet illatát.

Sándor Kinga

ÚJ ÉVI KÖSZÖNTŐ

MINDEN IGAZ MAGYARNAK, BÁRHOL IS ÉLJEN EZEN A FÖLDÖN!

Azok, kik, ha látják nemzeti lobogónkat,

Akik hallják szomorú himnuszunkat,

Szemükben, édes, bús könnyekkel,

Nagyot dobbanó szívvel, tudják érezni, hinni,

Hogy jó, nagyon jó, magyarnak lenni!

KÍVÁNUNK SIKEREKBEN GAZDAG, EGÉSZSÉGBEN TELJES, BOLDOG ÚJESZTENDŐT!

Elment egy barát

Elment egy barát, mély, sötét űrt hagyva lelkemben,

Elment egy barát, ki mindig élni fog a szívemben.

Elment egy barát, mi elmémnek felfoghatatlan,

Elment egy barát, fájdalmam elmondhatatlan.

Úgy távozott örökre, hogy nem köszönhettem el,

Most már hiába kérdezném, a néma ajak nem felel.

Látod-e barátom odafentről patakzó könnyeim,

Melyek fájdalmasak, keserűek, és érted hullatok?

Hallod-e hangom, mely szüntelen teérted zokog?

Vajon megköszöntem-e néked azt a barátságod,

Mely tőled egy jó szó, számomra mindig akadt?

Hiányozni fog a feltétel nélküli odaadásod,

Mely tiszta, és önzetlen lelkedből fakadt.

Hiszem, hogy odafent, az égben újra találkozunk,

Hiszem, hogy töretlen marad ott is a barátságunk.

Ha majd eljön az a nap, mikor én is felköltözök,

Egymásra talál ismét lelkünk, az angyalok között.

Sándor Kinga

Ó év búcsúztató

Hallod-e, hogyan üt az óra,

Tiktakol az ó év búcsúztatóra?

Hallod-e az ó év utolsó sóhaját,

Mellyel az újévnek a helyet adja át?

Megfontoltan lép a mutató egyet,

Meg számlál minden másodpercet.

A templomi harang is arra készül,

Hogy kondítsa az éjfélt vitézül.

Jön az újév, vidáman, mosolyogva,

Sok reményt a tarisznyájába hozva.

Lengeti karját, üdvözölve téged,

Te vidáman, könnyes szemmel nézed.

A könnyed, az ó évnek, a múltnak szól,

A vidám nevetésed a jövőnek válaszol.

Fejeden mókás sapka, szól a trombita,

Most kezdődik az újév, vár az új csoda.

Kezedben pezsgővel telt pohár,

Várod, hogy az óra éjfélt üssön már.

Hogy felcsendüljön a himnusz zenéje,

B.U.É.K! Mondod, az új élet kezdetére.

Sándor Kinga

Szinek

Ne fesd vörös vérrel az eget, és a földet,

Használj ragyogó kéket, sárgát, zöldet.

A vörös, a pokol tüze, az elmúlás, a halál,

Ne fessél vöröset, a végzet úgy is ránk talál.

A kékkel jelzed az égboltot, a tengert,

A napfényű sárga ragyogja be az embert.

A zöld a megújulás, a buja természet,

A vörös szín, a vér, hát ne fessél vöröset.

Ne csöpögjön vörös vér az élet ecsetén,

Megszentelt hazánk buja földjén és egén.

Most a kék, a sárga, a zöld szín ragyogjon,

Földünkre ez a három szín életet hozzon.

Sándor Kinga

EGYSZER MINDANNYIAN ELMEGYÜNK

Valaki elment, ismét elköltözött tőlünk,

Mély sóhajjal, búcsút intve nékünk.

Elfáradt a test, és elfáradt a lélek,

Őt már várják odafent az örök fények.

Szeretteidnek, kiket itt hagytál a földön,

A bánattól könnycsepp ül szemükön.

De lelked ott mosolyog még lelkükben,

Örökkön, örökké ott élsz szívükben.

Hisz csak a test halt meg, nem a lélek,

Őket vigasztalni, visszajár, míg csak élnek.

S, majd, ha a sok szerető barát is elhagyta

A földi létet,

Az Úr tornácán, újra egymásra talál, minden

Igaz lélek.

Sándor Kinga

Májusi csoda

Májusi eső mosta fák gyümölcsét,

Várták egy gyermek születését.

Az arcokon boldog várakozás ült,

Madaraknak vidám dala csendült.

Boldogan, trillázva várták a csodát,

Szellő bujkált a fák lombsátrán át.

Gyönyörű hónap, az életet hozva,

Virágok színes szirmukat bontva.

Szín, és megannyi édes, illat orgia,

Megszületett a várva várt csoda.

Ahogy a természet bontja illatát,

Egy új élettel szebb lett a világ.

Sándor Kinga

Nővéremnek

(Sándor Jutkának)

Olvasom verseid, amit írsz,

Vagy, Te szeretsz nagyon.

Erről újabb versek, rímek,

Cikáznak át agyamon.

Ilyenkor kényszert érzek,

Hogy írjak botor rímeket,

Hogy rímbe szedjem mindazt,

Mit benned tisztelek, szeretek.

Soha ne veszd, költészetbe

Vetett hited, szereteted.

Hisz ez segíti szárnyalni

Minden csodás képzeleted.

S, ha jön egy hosszú alagút,

Majd, egyszer az is véget ér,

A költészet is néha bús, sötét,

De a végén mindig ott a fény.

Sándor Kinga

Csillag kísér utadon

Mikor egy gyermek megszületik,

Felragyog egy fényes csillag az égen.

Ablakába alá száll minden éjjen.

Beszél hozzá, simogatja, fénye,

Ébredéskor felszáll vissza az égre.

Mikor felnőtt fejjel néz fel Isten egére,

Egy fényes csillag ragyog fel feléje.

Már nem beszél, csak hunyorogva

Jelzi létét,

Így kíséri életében minden léptét.

Többé nem száll le éjjel ablakába,

Csak néha bekukucskál a szobába.

Nem suttog, már nem simogat,

Csak egy kis gyermek értheti azt.

Sándor Kinga

ŐSZI SÉTA

Sétálok az erdei úton az avarban térdig,

Nagy a csend, csak levél zizegése hallik.

Még néha megszólal egy-egy madár,

Ő is érzi, hogy a nap nem melegít már.

Bólogatnak a fák ágai, szinte levél nélkül,

Gyönyörű koronájuk hull rendületlenül.

A fán a sokszínű kavalkád a búcsúra vár,

Lent a fák között a színes avar alszik már.

Téli álomra készül a természet, mélyre,

Most pihenni kell, a tavaszi ébredésre.

Mintha könnye hullna, mikor egy levél

Elválik tőle, búcsút intve, földet ér zizegve.

Sándor Kinga

OKTÓBER

Jön, jön, lassan lépked, cammog,

Az ország gyomrában minden forrong.

Gyönyörű hónap, szép őszi, színes,

Ilyen csodát nem fest semmilyen míves.

Még sem erre figyel az ország népe,

Hanem a mocskolódó, aljas beszédre.

Köpköd, fröcsög az utcán, és éteren át,

Csak ezt látja, s, nem hallja az ősz szavát.

Nem hallja a lehulló őszi avar neszét,

Mert elvette a gyűlölet a józan eszét.

Nem érzi a gyönyörű ősz édes illatát,

Mert keserű lett számára már a világ.

Ó te október, ó te tarka fényű hónap,

Mutasd, hogy szép a ma és szép a holnap.

Mutasd, meg, hogy fényed még meleg,

Ismét édes győzelem lesz a szüret veled.

Sándor Kinga

Miért

Miért könnyes gyönyörű két szemed,

Miért-e szívszorító, néma zokogás.

Mitől fáj oly nagyon a szíved, lelked,

Miért nincs szívedben öröm és kacagás.

Lásd, mily gyönyörű lehet a világ,

Melyet most hang nélkül siratsz.

Érezned kell, hogy mi a boldogság,

Hisz minden fájdalomra van vigasz.

Valósítsd meg régi, titkos álmod,

S, akkor ismét boldog lesz életed,

Fordítsd hát felém bánatos arcod,

Had töröljem könnyes, két szemed.

S ha az öröm, ismét átjárja a szíved,

És, ha majd, újra nevetsz, kacagsz,

Nyújtsd ki támaszra kész, két kezed,

Te törölj könnyeket, és te adj vigaszt.

Sándor Kinga